„ Figyelj jól ide. Legelőször is azt kell megmondjam, hogy a Jóisten, mikor ezeket a mi furcsa kis tavainkat megteremtette, egy egészen kicsit
szomorú volt. Tudod, a Jóisten is szokott szomorú lenni, ha valami csúnya és
rossz dolgot lát, és lehet, hogy éppen abban a percben valami olyasmit látott,
ami nem tetszett neki.
Szóval, a Jóisten szomorú volt egy kicsit – majdnem
bizonyos, hogy az emberek okozták ezt, -, és egy pillanatra elmerengett a maga
szomorúságán. S mivel éppen abban a pillanatban teremtette meg a tavakat,
ezeket a mi kis tavainkat, melyekhez hasonlókat bizonyára nem fogsz találni
sehol a világon. azért lettek ezek a tavak is olyan furcsák és olyan álmodozók,
hogy aki látja őket, önkéntelenül valami szépet és kicsit szomorút kell
érezzen.
A Jóisten aztán felrezzent a merengéséből és ujjával gyorsan
egy vonalat húzott minden tó partja körül, és ebből a vonalból abban a szent
percben kinőttek a nádasok, megláthatod őket, ott vannak most is a tavak
mellett, éppen úgy, ahogy a Jóisten azt akarta.
Aztán fogott a Jóisten egy marék kavicsot és azt bedobta a
vízbe. És abból lettek a halak – megláthatod őket, ha keresed -, és olyanok
lettek éppen, amilyeneknek őket a Jóisten akarta.
Aztán egy másik marék kavicsot bedobott a nád közé, és abból
lettek a különféle nádi állatok és nádi madarak, amik ugyanúgy ottan vannak
most is.
Harmadszor pedig feldobott egy marék kavicsot a levegőbe és
abból lettek a vadrucák, a gémek és mindenféle más vízi madarak. ha nem hiszed,
menj le a tó mellé és megláthatod őket ebben a percben is, ugyanúgy, ahogy
a Jóisten akkor megteremtette
valamennyit abból az egy marék kavicsból.
Az égre felakasztotta a Napot és a Holdat, Álomhozót, az
esti csillagot és Hajnalhozót, a reggeli csillagot és rájuk bízta a nappalt,
meg az éjszakát s a nappalnak meg az éjszakának a gyermekeit: estét és reggelt.
Mikor pedig mindezzel készen volt, akkor belenyúlt mélyen a
zsebébe (jó nagy zsebe volt a Jóistennek, kellett is, hogy minden elférjen
benne) és előkotorta onnan a nádi manókat.
Letette őket a földre, és azt mondta nekik:
-
Eridjetek és tanítsátok meg mindegyike a maga
munkájára.
A nádi manók pedig szétszaladtak a nádasokba, szétszaladtak
a vizeken és a partokon mindenütt, és tanítani kezdték az állatokat.
A madarakat megtanították repülni, az állatokat szaladni, s
a halakt úszni. A rucát hápogni, a gémet halászni, a mennyétet vadászni, a vízi
rózsát virágozni, a nádat nőni s a bíbicet jajgatni.
Egyszóval mindenkit a maga munkájára, arra a munkára, amit
attól kezdve mind a mai napig végez, megnézheted ma is, ha kíváncsi vagy.
Egyszóval így keletkeztek a tavak, a tavak s a népek, akik a
tavakat lakják.
Sok ilyen tó volt, éppen annyi, mint ma. De ezek alatt a
tavak alatt volt még egy másik nagy tó is, jól bent a föld alatt, úgyhogy nem
lehetett látni és ma sem lehet belőle látni semmit, pedig egészen nagy és
valóságos tó az, ha erősen gondolsz rá, már látni is fogod magadban. Ennek a
tónak a partján lakott a Tókirály.
Szép palotája volt ott a Tókirálynak, tiszta gyöngyházból, a
küszöbök és a kilincsek pedig valóságos gyöngyből. Rendes ajtói voltak annak a
palotának és rendes ablakai és a tetején rendes kémény, nem is egy, hanem kettő
és a kéményekből rendes füst szállt föl. Le is rajzolhatod egy darab papírra,
hogy magad is lássad, milyen rendes palota volt az.
Ott lakott a Tókirály, aki minden királyok között a
legöregebb, és akinek hosszú hínárszakálla kilógott a palota ablakán (ezt jól
teszed, ha odarajzolod), belelógott a nagy kékvízű tóba és szétterülve a vízen,
átért egészen a szemben lévő partig. Ebben a szakállban bújtak el a kicsi
ezüsthalak és a kicsi aranyhalak, minden olyan alkalomkor, amikor egy nagyobb
hal megkergette őket.
Volt a Tókirálynak egy szépséges szép kicsi leánya is,
akinek SZILLE volt a neve, és aki tündér volt természetesen, mint ahogyan az
ilyenféle királyleányoknál rendesen lenni szokott. Szille is ott lakott abban a
palotában és egyáltalán nem volt boldog, mert mindig egyedül volt és nem volt senki,
akivel játszhatott volna.
-
Édes jó apám – mondta egyszer a hosszú szakállú
Tókirálynak -, engedd meg, hogy felmenjek a tavakra játszani.
Tókirály megrázta a fejét, hogy hosszú hínárszakállának
valamennyi szála megmozdult belé, és a kicsi ezüsthalak és a kicsi aranyhalak
mind megijedtek ettől, és azt felelte:
-
Én bizony nem engedem meg, hogy olyan messze
menjél, mert kicsi vagy és eltévedsz ott kint a tavakban.”
(Wass Albert: Tavak könyve részlet)
Szóval, remélem nem vettem nagyon igénybe türelmeteket és szívesen olvastátok el Wass Albert csodás meséjének részletét Szilléről a tavi tündérkéről és mivel a történet még csak innen válik igazán érdekessé, szeretettel ajánlom figyelmetekbe a folytatást is.
Így egyúttal meg is ismerhettétek ennek a gyönyörű névnek az eredetét.
Amikor második gyermekemet vártam én is kacérkodtam ezzel a névvel, de aztán hamar kiderült, hogy kisfiú lakik a pocakban, így most nagyon örültem Szillének, hogy ellátogatott hozzám és megismerhettem.
Ez a hat hónapos kislány, mivel a név kötelez tündérke a javából. Képei is ezt igazolják, tekintsétek meg őket:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése