Szille - babafotózás

„ Figyelj jól ide. Legelőször is azt kell megmondjam, hogy a Jóisten, mikor ezeket a mi furcsa kis tavainkat megteremtette, egy egészen kicsit szomorú volt. Tudod, a Jóisten is szokott szomorú lenni, ha valami csúnya és rossz dolgot lát, és lehet, hogy éppen abban a percben valami olyasmit látott, ami nem tetszett neki.

Szóval, a Jóisten szomorú volt egy kicsit – majdnem bizonyos, hogy az emberek okozták ezt, -, és egy pillanatra elmerengett a maga szomorúságán. S mivel éppen abban a pillanatban teremtette meg a tavakat, ezeket a mi kis tavainkat, melyekhez hasonlókat bizonyára nem fogsz találni sehol a világon. azért lettek ezek a tavak is olyan furcsák és olyan álmodozók, hogy aki látja őket, önkéntelenül valami szépet és kicsit szomorút kell érezzen.

A Jóisten aztán felrezzent a merengéséből és ujjával gyorsan egy vonalat húzott minden tó partja körül, és ebből a vonalból abban a szent percben kinőttek a nádasok, megláthatod őket, ott vannak most is a tavak mellett, éppen úgy, ahogy a Jóisten azt akarta.

Aztán fogott a Jóisten egy marék kavicsot és azt bedobta a vízbe. És abból lettek a halak – megláthatod őket, ha keresed -, és olyanok lettek éppen, amilyeneknek őket a Jóisten akarta.

Aztán egy másik marék kavicsot bedobott a nád közé, és abból lettek a különféle nádi állatok és nádi madarak, amik ugyanúgy ottan vannak most is.

Harmadszor pedig feldobott egy marék kavicsot a levegőbe és abból lettek a vadrucák, a gémek és mindenféle más vízi madarak. ha nem hiszed, menj le a tó mellé és megláthatod őket ebben a percben is, ugyanúgy, ahogy a  Jóisten akkor megteremtette valamennyit abból az egy marék kavicsból.

Az égre felakasztotta a Napot és a Holdat, Álomhozót, az esti csillagot és Hajnalhozót, a reggeli csillagot és rájuk bízta a nappalt, meg az éjszakát s a nappalnak meg az éjszakának a gyermekeit: estét és reggelt.

Mikor pedig mindezzel készen volt, akkor belenyúlt mélyen a zsebébe (jó nagy zsebe volt a Jóistennek, kellett is, hogy minden elférjen benne) és előkotorta onnan a nádi manókat.

Letette őket a földre, és azt mondta nekik:

-          Eridjetek és tanítsátok meg mindegyike a maga munkájára.

A nádi manók pedig szétszaladtak a nádasokba, szétszaladtak a vizeken és a partokon mindenütt, és tanítani kezdték az állatokat.

A madarakat megtanították repülni, az állatokat szaladni, s a halakt úszni. A rucát hápogni, a gémet halászni, a mennyétet vadászni, a vízi rózsát virágozni, a nádat nőni s a bíbicet jajgatni.

Egyszóval mindenkit a maga munkájára, arra a munkára, amit attól kezdve mind a mai napig végez, megnézheted ma is, ha kíváncsi vagy.

Egyszóval így keletkeztek a tavak, a tavak s a népek, akik a tavakat lakják.

Sok ilyen tó volt, éppen annyi, mint ma. De ezek alatt a tavak alatt volt még egy másik nagy tó is, jól bent a föld alatt, úgyhogy nem lehetett látni és ma sem lehet belőle látni semmit, pedig egészen nagy és valóságos tó az, ha erősen gondolsz rá, már látni is fogod magadban. Ennek a tónak a partján lakott a Tókirály.

Szép palotája volt ott a Tókirálynak, tiszta gyöngyházból, a küszöbök és a kilincsek pedig valóságos gyöngyből. Rendes ajtói voltak annak a palotának és rendes ablakai és a tetején rendes kémény, nem is egy, hanem kettő és a kéményekből rendes füst szállt föl. Le is rajzolhatod egy darab papírra, hogy magad is lássad, milyen rendes palota volt az.

Ott lakott a Tókirály, aki minden királyok között a legöregebb, és akinek hosszú hínárszakálla kilógott a palota ablakán (ezt jól teszed, ha odarajzolod), belelógott a nagy kékvízű tóba és szétterülve a vízen, átért egészen a szemben lévő partig. Ebben a szakállban bújtak el a kicsi ezüsthalak és a kicsi aranyhalak, minden olyan alkalomkor, amikor egy nagyobb hal megkergette őket.

Volt a Tókirálynak egy szépséges szép kicsi leánya is, akinek SZILLE volt a neve, és aki tündér volt természetesen, mint ahogyan az ilyenféle királyleányoknál rendesen lenni szokott. Szille is ott lakott abban a palotában és egyáltalán nem volt boldog, mert mindig egyedül volt és nem volt senki, akivel játszhatott volna.

-          Édes jó apám – mondta egyszer a hosszú szakállú Tókirálynak -, engedd meg, hogy felmenjek a tavakra játszani.

Tókirály megrázta a fejét, hogy hosszú hínárszakállának valamennyi szála megmozdult belé, és a kicsi ezüsthalak és a kicsi aranyhalak mind megijedtek ettől, és azt felelte:

-          Én bizony nem engedem meg, hogy olyan messze menjél, mert kicsi vagy és eltévedsz ott kint a tavakban.”

(Wass Albert: Tavak könyve részlet)

Szóval, remélem nem vettem nagyon igénybe türelmeteket és szívesen olvastátok el Wass Albert csodás meséjének részletét Szilléről a tavi tündérkéről és mivel a történet még csak innen válik igazán érdekessé, szeretettel ajánlom figyelmetekbe a folytatást is.

Így egyúttal meg is ismerhettétek ennek a gyönyörű névnek az eredetét.

Amikor második gyermekemet vártam én is kacérkodtam ezzel a névvel, de aztán hamar kiderült, hogy kisfiú lakik a pocakban, így most nagyon örültem Szillének, hogy ellátogatott hozzám és megismerhettem.

Ez a hat hónapos kislány, mivel a név kötelez tündérke a javából. Képei is ezt igazolják, tekintsétek meg őket: